Téglás – viszonylag szerencsés helyzetéből adódóan – több ezer ingázónak ad otthont. Döntő többségük Debrecenbe jár oda-vissza, és mivel e sorok szerzője is ezen a dupla 22 kilométeren szocializálódott sok-sok évig, reméli, hogy sokan beszéltek most vele egy nyelvet.

„Mán megin’ jaól felhúzott”

Diákok, melósok minden műszakból – ők alkotják a vonattal utazók gerincét. Rutinos vonatozók már tudják, hogy „befelé” a szerelvény 1/3-os és 2/3-os vonalánál kell felszállni, hazafelé viszont szigorúan a hátuljába. Hisz “felhúz, mint a baj”. Aki elöl ül le, nem is igazi téglási. Gyüttment.

A megyeszékhely irányába haladva festői kilátás nyílik a hajdúhadházi Viola utca „házainak” túlsó végére. Az utca felőli rész is megér egy misét, de ez a színes forgatag, ez a mesterien összeállított szeméthegy tényleg felülmúl minden képzeletet.

A hadházi állomáson aztán ujjunkat keresztbetéve mormoljuk imánkat, nehogy harsány, orrhangon beszélő „tesvíreink” telepedjenek körénk. Ha már megtörtént a baj (Figyelem, náthások előnyben!), jobb, ha meghúzzuk magunkat, és legfeljebb a bajszunk alatt mulatunk rajtuk, mikor elkezdenek kulturáltan társalogni az éppen aktuális művészeti irányzatokról, klasszika-filológiáról. Ekképpen:

„-Hát te? Hova mícc?”

„Megyek a biraóságra! Vaót egy kis garázdaság”

„Há’ nem lássa, hogy gyerekikkel fagyok? Nem szálíthassa le a gyermekiket”

„Nem kell egy szecskavágó? Egy jó őtöny? Kottongumi?”

„Lyuliiii, Lyuliskaaa! Lyulisullli” – sajnos a hanghordozást nem tudom visszaadni, de azt hiszem, mindenki el tudja képzelni

Barátaink almaszezon esetén jó eséllyel leszállnak Apafán, egyéb esetben a Nagyállomásig élvezhetjük társaságukat. Egyetlen ellenségük a kalauz (>>kalaj<<) nevű emberfajta, akik között meglepően harciasak is voltak még az én időmben.

A vonattal való utazás nagy előnye (elsősorban diákok számára), hogy elég, ha leesik két hópehely, máris megbénul. Lehet késni első-második-harmadik óráról, és a naiv MÁV  még igazolást is ad. Húszperces késés után (amivel még éppen be lehetett volna érni első órára) képesek voltunk voltak 40 percig is sorbanállni a zsivány nebulók.

Hazafelé

Az iskola vagy munka végeztével tehát igyekszik mindenki a vonat leghátsó kocsiját megcélozni. Ha ez valamilyen különös akadályozó tényező miatt nem sikerülne (hátul már akkora tömegnyomor van, hogy állóhely sincs), legkésőbb Bocsikakert ELŐTT már el kell indulni hátra, nehogy „felhúzzon” majd a szerelvény, és 100, sőt, akár 150 métert is gyalogolni kelljen majd. Jellemzően gázolás, felsővezeték-szakadás mindig ilyenkor történik. Véletlenül sem befelé menet…

Az utolsó vonat jóval éjfél előtt érkezik. Indulási időpontja a menetrendváltozásokkal szinkronban módosul minden évben. Egy darabig ez épp 22:40-re esett, és ekkor kapta becenevét legendás útitársunk, Tíznegyvenes Sanyi. Sándorunk sosem volt híve a hajnalig tartó mulatozásnak, az utolsó járattal mindig hazajött a Fácán’-ból, és egykedvűen dülöngélt hazafelé, bele-belerúgva az állomás előtt fekvőrendőr funkciót betöltő autógumikba, majd a városközpont parkjában megszabadulva gyomra és hólyagja fölös tartalmától, elégedetten folytatta tovább kalandos útját.

Veszélyes?

Sajnos történt már egy s más ezen az utolsó járaton. Azt nem mondanám, hogy rendszeres, de éppen elegendő mennyiségű rablás (az áldozatot faék egyszerűséggel kihajítva a vonatból), erőszak és garázdaság történt már itt ahhoz, hogy óva intsek mindenkit attól, hogy egyedül utazzon ilyenkor. Biztonságosabb ilyenkor a busz, de ez már a következő bejegyzés témája.

Ssszemélyvonat ééérkezik Nnnyíregyházáról az első vágányra, és továbbközlekedik Debrecenszolnokonát Budapesnyugatipályaudvarig: