Még mielőtt a tárgyra térnék, egy mulasztást szeretnék gyorsan pótolni. Előző írásomból érthetetlen módon kihagytam a csapókerti panoráma legemblematikusabb darabját: „Bútorbolt… Jurás Mária, Bököny, Váci Mihály u.12”. Köszönöm a kiegészítést, kedves olvasó.

Szóval buszozzunk!

Autóbusszal 38-45 perc alatt lehet eljutni megyeszékhelyünkre. A gépjárműpark úgy-ahogy modernizálódott már, talán ebbe nem is érdemes belekötni. Már sok éve annak, hogy nap mint nap ezt a közlekedési eszközt kellett igénybe vennem, de még mindig emlékszem néhány vicces esetre. Itt vannak például a sofőrök. Akad közöttük kedves és jó fej, de persze sötét bunkókból sincs hiány.

Hadház középsőnél kezd alakulni a dolog:

„Mennyenek mán beljebb! Há’ nem igaz, hogy nem tudnak beljebb menni, a kocsi (sic!) hátulja üres!” – ordítja a nem elsősorban Seduxen reklámarc szerepéről ismert idegbeteg sofőr. „Addig nem indulok el, míg mindenki fel nem fér” – na szórakozz a nénikéddel! Gondolod, hogy az idióta forgalomszervezés miatt fogunk majd elkésni iskolából, munkahelyről? De valahol igaza is van, mert amennyi birka ember terem ezen a bolygón, az mind ezzel a járattal utazik, és ragaszkodik ahhoz, hogy az ajtóban álljon meg. Akkor is, ha a végállomáson száll le. Hiszen miért is törődjünk másokkal, az már az ő bajuk, ha nem férnek fel…

Valahogy mégiscsak sikerül az utolsó személynek is felpréselnie magát, és Bocskaikertben már meg sem állunk. Hadház alsó és Hadház legalsónál sanszos, hogy a vonathoz hasonlóan itt is illusztris személyek fognak minket szórakoztatni. Volt már szerencsém szoptatós kismamával szemben ülni – valahogy ilyenkor nem az jut először az ember eszébe, hogy mekkora csoda, és milyen nagy boldogság a gyermekáldás… Főleg, ha a gyerkőcke még el is hányja magát, úgy emberesen.

Egy jó tanács: ha üres ülőhelyet látsz, de körülötte mindenki áll, érdemes alaposan szemügyre venni az ülést, mert bizony nem mindenkiben tudatosult még, hogy az inkontinenciáról nem feltétlenül muszáj környezetünknek is tudomást szereznie.

„Vót jelezve?” „Mér nem vót időben jelezve, asszázisten ba… meg!” Szóval volt már arra példa, hogy elromlott a leszállásjelző. NE SZÁLLJON LE, HA A CSENGŐ SZÓL – na persze, ha ezt betartanánk, a társaság fele fent maradna.

„Csak a bökönyiek jöjjenek”

Bár már a járatok többsége Téglásról indul, akad egy-kettő, ami távolabbról érkezik, és halad tovább. Nagy kedvenceim voltak a mindenkori szakolyi sofőrök. Lokálpatriotizmusuk megkérdőjelezhetetlen. Ha félig van a busz, hazafelé, a „Göcsnél” már előszeretettel szelektálnak az utazni vágyók között emígyen: „Csak a bökönyiek, balkányiak, szakolyiak szállhatnak fel” – érthető is, meg nem is. Egyértelmű, hogy ezen települések lakói sokkal nagyobbat szívnak, ha egy sietősebb hadházi vagy téglási miatt nem férnek fel a buszra, na de az sem korrekt, ha egy aprócska hatalmat markában érző, és ettől szinte megrészegült sofőr fog az utasok között szelektálni.

„Hajduhadház, Téjglás, Bökön, Balkán (nem a félsziget!), Szakoly” – a normálisabbja így toborozza a fizetővendégeket, ha véletlenül úgy alakulna, hogy akad hely mindenkinek.

Eltekintve ettől a néhány bosszantó tényezőtől, a busz – bár lassabb és büdösebb – egy fokkal biztonságosabb, mint a vonat. Kevesebb az esély arra, hogy megkéselnek, szecskavágót tukmálnak rád, vagy okkersárga „őtöny”-t kínálgatnak ócsón.